A XIX–XX. század fordulóját az Osztrák–Magyar Monarchia jóléte és gazdasági fellendülése fémjelezte. Budapest modern metropolisszá vált, amely a kontinens első földalatti vasútjával büszkélkedhetett. Ebben a korszakban épült a lenyűgöző magyar Országház. A világ harmadik legnagyobb parlamentje a szintén ekkor kiépülő Duna-parton kapott helyet, és az impozáns Andrássy út építkezése is ebben az időszakban zajlott. Később az UNESCO a Duna-partot és az Andrássy utat is felvette Magyarország világörökségi helyszínei közé.

Klotild Mária főhercegné ekkortájt bízta meg a két neves építészt, Giergl Kálmánt és Korb Flórist, hogy a belváros szívében, a korabeli közösségi élet fontos színhelyén tervezzenek két, tükörszimmetrikus palotát, amelyek az akkori Erzsébet híd kapuját jelképezik.

A palotában 1901-ben Belvárosi Kávéház néven kétszintes kávézó nyílt, amely hamarosan a legendás budapesti kávéházi kultúra egyik legismertebb és legkedveltebb intézményévé vált. Az 1900-as évek elején a kávéházak voltak a társadalmi élet legnépszerűbb színterei – a város lakói társadalmi helyzetüktől és hátterüktől függetlenül leülhettek egymással beszélgetni egy kávé mellett.

Akkoriban a kávézó volt a feltörekvő, tehetséges költők és írók második otthona, ahol filozófusokkal és művészekkel találkoztak, és ahol – naphosszat a kedvenc asztaluknál ülve – megírták a magyar irodalom néhány legfontosabb művét. Így születtek például a híres magyar író, Krúdy Gyula Szindbád-történetei.

A kávézó azonban nem csak a bohém művészek számára jelentette a társasági élet központját. Naponta ellátogattak ide újságírók és orvosok is elolvasni a kedvenc lapjukat, egyetemisták és politikusok, akik heves vitákat folytattak, a prominens közéleti személyiségek és arisztokraták pedig a kávézók gyakori felkeresésével biztosították, hogy mindig a köztudatban legyenek és minden fontos dologról értesüljenek.

Még a hétköznapi, munkásosztálybeli embereknek is lehetőségük volt egy eszpresszó vagy szerény fogás közben megérezni valamit a századforduló gazdagságának és pompájának illúziójából.

Az 1885–1936 között élt híres magyar író, újságíró és fordító, Kosztolányi Dezső a következőképpen mesélt a legendás időkről.

Kosztolányi Dezső: Budapest, a kávéváros (1914) – részlet

„…minden kávéházat emléktáblával kell megjelölni. A törökfürdő után a magyar kávéház a legelső keleti különlegesség. Itt töltjük el az életünket. A nap minden órájában, minden világításában ismerjük, mint más az otthonát, reggel hétkor épp úgy, mint éjjeli félnégykor és félötkor, amikor a székeket az asztalokra rakják. Van hivatalnok-idő (reggel héttől nyolcig), ügyvéd-idő (reggel nyolctól fél tízig), orvos-idő (reggel fél tíztől fél tizenegyig), nyárspolgár-idő (félegytől délután háromig), családidő (délután négytől este hétig), szieszta-idő (este félnyolctól tizenegyig), lump-idő (este tizenegytől éjjel kettőig), művész-idő (éjjel kettőtől fél négyig) és ügynök-idő (mindig).”